Archive for január, 2010
..már elég régóta nem írtam ide,talán több okból is. Nem volt időm se erőm se talán nem volt meg az a hangulat se ,ami megadta azt,hogy írjak bármiről is. Most úgy megint összekuszálódott minden. Az álmaim és terveim előttem kezdenek elveszni,mikor küzdőm érte,de ez még nem is lenne annyira vészes csak aminek tökéletesnek kéne lennie nagyon nem az,és kb. ez veszi el a legtöbb erőmet..
… néha csak arra vágyom,hogy egy hétig ne legyen semmi olyan amiért aggódnom vagy rossz kedvem kéne,hogy legyen. Miért nem..? ..folytatnám de egyszerűen nem megy,ha meg lesznek a gondolataim akkor leírom,addig megint csak kussolok… : )
..Szerda óta tűrhetően jól voltam,hát úgy látszik ez eddig tartott. Úgy érzem,hogy velem direkt akar kibaszni az élet. Nem hiszem el,hogy egyszer az életbe összejönne mind az amit én elterveztem vagy elképzeltem : ) dehogyis még nagy kérés lenne. Annyira kis dolog lenne de ez kb. most lebaszott megint ugyan oda ahol voltam hétfőn és kedden. Az igazán szép lelki állapot volt. Enni, aludni és élni se tudtam igazán. Semmivel se foglalkoztam.. most ugyan ez vár rám az elkövetkező két hétben talán,vagy ha sikerülne elintéznem valahogy akkor hátha.. bár kétlem és ebben már tényleg nem reménykedem,most már semmiben se..lesz ami lesz és majd annak örülni fog : )
just wanna be happy..
“…Megszoknám azt,hogy nem alszom,csak valahogy a lelkem nem bírja. Elfáradt. A testek elég jól veszi ezt a próbát megint,hiszen már nem egyszer fordult elő,hogy nem alszom napok óta. Az álmatlan éjszakákban csak azt,az egyet szeretem,hogy olyankor mindig áttudom értékelni azt ami történik velem,hát most ott járok,hogy ez se megy…
..amit igazából most érzek,semmihez se tudom hasonlítani,tegnap még úgy éreztem,hogy még fáj,de valahogy ez most megváltozott valamivé,valami sokkal rosszabbá amit nem tudok leküzdeni ami nagyon nehéz.. Nem tudom elmagyarázni azt amit még magam se tudom micsoda, az okát pontosan tudom,hogy miért érzem ezt,de ez valahol néha annyira kicsinyes néha meg annyira ésszerű és jogos..”
..semmi se tud megnyugtatni bárkivel beszélek,valahogy nem megy.A megszokott feszültség az életemhez fog tartozni. Minden reggel sírva kellek fel,ami néha sokkal rosszabb mintha nem is sírnék,valahogy ez nem akar elmúlni,de kérdem én meddig lesz ez? Meddig kínoz még ez ?- a válasz egyszerű: ha megoldom :’) -egy a gond,hogy most én vagyok tehetetlen és ….
“…Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.
Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek így gondolkoznak: “Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is.” Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor szisszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot. Hallgass. Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: “Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok…”
… tudom ma már írtam,de valahogy elkapott az írhatnék megint.
Egy-két órára jól voltam,de megint elkapott a félelem. Az amitől legjobban félek az elmúlás. Amit álmodtam megint reggel,hogy egyszer csak eltűnt az életemből.Pedig ott feküdtem mellette. Hallgattam ahogy levegőt vesz és öröm könnyek hagyták el a szemem,hogy miért? Jó kérdés. Talán azért mert tiszta szívből szeretem és értékes az életemben. Boldog voltam,mert mellettem aludt és biztonságba volt, rajtam aludt néha összeforrt az ajkunk két ölelés közt. Rájöttem,hogy ennél nekem nem kell több,csak ez legyen meg. Az,hogy egybe forrjak vele,egyszerre vegyek vele levegőt lássam,ahogy elalszik és felkel. A mosolyt az arcán az aggodalmát ami ki ül az arcára ha nem tudja,mi hogyan lesz,a szemei csillogását mikor meglát,azt az erőt mikor megölel,és persze a kimondhatatlan szeretet amit kimutat. Én ezt látom benne. Lehet más csak egy átlagos embert lát benne,én nem. Én értékelem lehet,hogy te nem..
..most ezt leírva,talán nem is félek igazán. :’) ameddig ezt látom igazán boldog lehetek hiszen neki fontos vagyok..
Néhány ember annyira könnyen eldobja azt az embert aki fontos neki,mert nem akar küzdeni érte. Valahogy ezt akartam tenni én is,de nem azért, mert nem akartam küzdeni érte hanem nem akarok neki fájdalmat okozni. Az,hogy velem mi lesz régóta nem érdekel. Ahogy beszéltem vele rájöttem,hogy annyi mindent túl éltünk már akkor ezt is túl fogjuk,mint mindent. Túl erős lett az a kapocs ami köztünk van és ezt már valahogy értékelem is. Nem veszíthetem el mert nagyon fontos nekem. Hozzá szoktam a jelenlétéhez. Azt,hogy tudom,hogy valakinek jelentek valamit az életébe,akinek fontos vagyok aki szeret és megölel és hozzám bújik. Nem veszíthetem el ezeket az apró dolgokat. Hiányozna ebből a szörnyű életből. A legfontosabb az,hogy szeretem és ameddig ő ezt érzi én boldog vagyok :’)
..eltudnám képzelni,mindig ezt,ami most van,megszoktam : )
este veled elaludni és reggel veled kelni : )
..egy hónapja volt,hogy megismertem egy részt belőle,azt a gyermekien ártatlan részt,amit még most is annyira szeretek belőle.. ez az egy hónap annyira hamar eltelt, de mintha évek óta lenne nekem.. nem tudom elképzelni milyen lenne,ha most ő lenne,valahogy hiányozna az életemből valami..
…nem tudok igazából most mit írni,a szavak a percek és minden ami hozzá kőt boldoggá tesz és ezt valahogy most nem tudom leírni : )
Mondhatni boldog vagyok percekre,órára talán még napokra is remélem. Most valahogy könnyebb volt az elválás. Egy picit, de még mindig nehéz de majd megszokom,de ez legyen a legkisebb gond most.
Ezen a hétvégén úgy rájöttem,hogy tényleg szeret,végre többet voltam vele kettesben és sokat tudtam beszélgetni vele ami annyira hiányzott mert sose beszéltünk szinte ketten komolyan.
Annyi minden jár az agyamba de egyszerűen nem tudom leírni,valahogy nem megy. Próbálnám megfogalmazni de nem tudom csak a hétvége jár az eszembe,hogy remélem megint láthatom..
Ez nekem annyira fura..
